Nem vagyok harcos, "gyerekkel-vagyok-elsőbbséget-nekem-minden-esetben" típus, de tény, hogy vannak helyzetek, amikor mindenki jobban jár, ha egy "gyerekest" (igen, ezek vagyunk mi, a kis rosszcsontokkal szimbiózisban élők) hamarabb tudnak le a hivatalban. Vagy a postán. Vagy bárhol.

Tény, hogy a gyerekeknek nincsen annyi türelmük, egyszerűen nem várható el tőlük, hogy nyugton üljenek a fenekükön órákon keresztül.Nem megy nekik. Nem járnak itt még a fejlődésben, nem lehet elmagyarázni neki, és még ha meg is próbáljuk - nem fogják megérteni. 

Legalábbis az én 16 hónapos lányomnak ez még nem megy. 

Első személyi igazolványért kértünk sorszámot a 13. kerületi okmányirodában, a biztonsági őr nagyon kedvesen ideadta a cetlit, és közölte, hogy a 16-os ablakhoz soron kívül fáradjunk be. Hálás voltam neki - akinek van gyerek a közelében, tudja, hogy miért. 

A 16-osnál nem dolgozott senki, de mellette szintén gyerekeseknek intézett ügyet az egyik hivatalnok - semmi gond, kivárjuk, még azon is elméláztam egy kicsit, hogy mennyire jó, hogy itt tart az ügyintézés 2015-ben, Magyarországon, hogy van egy ablak, ahova kifejezetten a kismamák/gyerekkel érkezők/ idősek/ mozgássérületk stb.  mehetnek. Mindenkinek jó: a várakozók tudják, hogy az egy "fenntartott" ablak, így nem hőbörögnek ha valakit eléjük vesznek; ugyanakkor az ügyintéző tud sorszámmal hívni embereket ha épp nincs nála senki, tehát mégis tud haladni a sor, a gyerek (és ezzel párhuzamosan az ügyintéző, akinek a hisztit kell hallgatnia) pedig nem őrül meg várakozás közben. 

Sorra kerültünk. Az úr, a 17-esnél közölte, hogy sajnos ő személyivel nem foglalkozik, ha van sorszámunk várjuk ki a sorunkat. 10 várakozó volt előttünk. 10. Azt úgy időben el tudjuk képzelni, ugye? Egy 16 hónapos gyerekkel... Sebaj, a gyerekem jófej, bírja a strapát, különben is volt egy asztal gyerekjátékokkal, majd megoldjuk... 

Megoldottuk. Az első órában nem is volt sok gond. Játszott. Cuki volt. Az ügyintézők mosolyogtak rá. Aztán nyűgös lett, sírt, hisztizett. Egyik ügyintéző sem kérdezte meg, mi a francért várunk ott bent, a nagy egyterű irodájukban, esetleg tudnának e segíteni. Hogy a gyerek idegesíti őket, az egyértelmű. Pedig csak ők tudtak volna változtatni a helyzeten. 

Mielőtt sorra kerültünk még azért egy szünetre kiment a kollega - a gyereknek persze már ömlöttek a könnyei, ő már nem bírta,  éhes is, álmos is, és egyáltalán.

A cigaretta szünetről visszaérkező hölgy egyébként -fotózással együtt - 7 perc alatt elintézte a gyerek személyi igazolvány kérelmét.

Igaz, mondta, hogy szólhattunk volna, hogy ügyintézésre várunk. (Mondjuk nem tudom mi másra várhattunk volna... )

'A kollegájának a 17-esnél mondtam, azt kérte várjuk ki a sorunkat" - válaszoltam neki.

Legközelebb majd rászolgálok a tolakodó gyerekes sztereotípiájára inkább, és minden munkaállomáshoz odapofátlankodok, hátha valaki rájön arra, hogy mindenkinek jobb, ha nem váratják órákon keresztül a gyerkőcöt...

A biztonsági őr, amikor kifele mentünk meglepődött, hogy ennyi ideig tartott... azt mondta a főnökasszonyának majd elmondja. 

Én meg úgy gondoltam, elmondom nektek. Neked volt hasonló eseted?